Sokat jelentenek az ember életében a barátok. Nincs akinek nincs. Mindig van, aki mellettünk áll. Higgyétek el. Nincs is annál jobb, mikor tudod, hogy van melletted egy (pár) olyan személy, akikre bárhol, bármikor -a mai divattal élve: mindiiig minDen körülmények között- számíthatsz.

Van egy igazán jó példám rá:

Nemrég írtunk dolgozatot egy tantárgyból, amit kevésbé értek, mint kellene. Szaktantárgy, de nem tehetek róla, gyenge vagyok belőle. Persze a dolgozat nem lett nagyobb 2-nél. Javítani kéne gyerekek…. Ez van… -.-” Sajna, a tanár agyilag le van amortizálva, elég ütődött és nem tudja érthetően, emberi nyelven elmagyarázni számomra az anyagot. Anyut rögtön értesítettem a sikertelen akció után. Nem sokkal később egy agymosás után eszembe jutott, hogy végül is nem kell eltűrni a rossz jegyet, hiszen van azért 1-2 személy, aki érti a számvitelt… Héyhéééj ezjóóó – gondoltam. Akkor most megkérdezzük Szimit, ha nem leszek terhére, segítene-e? Szerencsém volt, vagy nem biztos, mivel Szimi nagyon aranyos, mindenkinek segít.

Ez egy jó érzés volt. Szerintem tudja ő is, hogy reménytelen eset vagyok, de megpróbál segíteni, nem hagy cserben. Nem ő a legjobb barátnőm, de jóban vagyunk ettől függetlenül. Jó, hogy azért segít és nem ráz le, mint más. Van persze ellenpéldám is, nem említeném meg őt, illetve az ő ellenpéldáját.

Nemrég volt egy óránk, amin ilyen… hát… osztályfőnökire hasonlított leginkább, de nem az oszi tartotta. Rá ilyen helyzetekben nem lehet számítani. Nekem tetszett ez a körbeülős-beszélgetős óra. Elért egy olyan fokot a tanárnő vele, amit végül is szerintem nehéz megkapni a diákoktól – jó értelemben. Kibeszéltük vele azokat a dolgokat, amik legjobban bántanak, és hogy kicsit jobban is érezzük magunkat, azokat a dolgokat is, amiknek leginkább örülünk az életben.

Nem hiszem, hogy sokat érdekel az én példám, de jó lenne kiírni. Könnyebb lennék megint: Nekem a legrosszabb élmény az életemben az általános iskolában töltött éveim voltak. Sokan vannak, akik nem értik, miért? Hát elmondom: Tudjátok, milyen az mikor valakit csak amolyan “van sapkád?! – nincs sapkád?!” alapon kitagadnak, lealáznak?! És ezt nyolc hosszú éven keresztül! Mint valami zsibbasztó méreg, olyan a dolog mikor beszélek róla. Megbénítja az agyam, nem hagy nyugtot. Legszívesebben elbújnék egy sarokba és sírnék. De tudom, ez elmúlt. Már sokkal jobb környezetben vagyok, ahol ha nem is mindenki, de szeretnek. Rengeteg barátot összeszedtem ez a 2,5  - 3 év folyamán, mióta elszakadtam az itthoni környezetből. Persze, vannak olyan emberek is, akik nem az alapján ítélik az embert meg, hogy mit hallanak róla, hanem megismerik. És így van itthon is egy néhány barátom/barátnőm. Nagyon szeretem őket Nélkülük nem lennék teljes! Ezt bizton állíthatom, akár elhiszik, akár nem.

Van még néhány személy, akik nélkül nem tudnék élni. Elsők közé tartozik persze a családom, valamint egy szívemhez közel álló személy. Hiába mondja ő, hogy ez nem is van úgy, ahogy én érzem, meg, hogy nem kéne együtt lennünk, mert mennyi gondot megspórolnánk. Hát… vele én nem egyezek ebben, biszont imádom, és ő az én pasim, az, akit szeretek. Nagyon is! <3 ))

üdw

Műwészlélek^^

Megbeszéltük

Szeret, nem akar elveszíteni és én sem Őt.

Oh… micsoda megkönnyebbülés! Annyit, de annyit sírtam és könyörögtem… Pár óra alatt megjártam a Pokol bugyrait és hány alkalommal tűnt úgy, hogy vége…

Idézem:

mivel “megbeszéltük” próbálsz aludni és holnap nyugodtan megbeszéljük, be is megyek ha kell és együtt lexünk ameddig szabad…
válassz…itt baj már nincs m szakításról szó sincs és nem is lex…

Nem enged el…. Velem akar maradni…. Velem! Nem mással! Nem tudja vagy nem akarja kimondani, hogy legyen vége.

Oh… Mennyit könyörögtem neki… Semmi tartásom nem maradt, de megpróbálok mégis emelt fővel a szemébe nézni, úgy találkozni Vele. Nem hagyhatom el jobban magam. Elástam magam a szemében, most újra fel kell épülnie mindkettőnknek. Kegyetlen dolog a veszekedés… Még keményebb dolog túllépni rajta és átvészelni az elkövetkezendő időt. Ő kell, más nem. Vele a legjobb eddig.

Nem kell más!!!